Mostani kirándulásunk fő motivációja az volt, hogy lássunk már végre igazi telet is. Tudom, Ausztria közelebb van, meg gyönyörű, de azért csillapítani kellett az éhségünket Japán iránt is. Nem túl sok tájékozódást követően egyértelmű lett, hogy Hokkaidó szigete kerül fókuszba, így az első kilenc napunkat a szigeten töltöttük.
Szapporo 1950 óta szervezi az éves Hófesztiválját, úgyhogy úgy időzítettünk, hogy meglátogathassuk a rendezvényt. Január 31-én este landoltunk Tokióban, megszálltunk rögtön a reptéren, másnap pedig viszonylag kényelmes időben reggeli után rögtön a nyakunkba vettük az országot és elindultunk Szapporo felé. Természetesen vonattal, a Tokió – Szapporo távolság még úgy-ahogy versenyképes a repülővel, hiszen a távolság nagy része sinkanszennel küzdhető le, tehát összesen egyszer kell átszállni, persze csak miután kijutottunk a tokiói pályaudvarra.
Egyébként épül a szapporói folytatása a sinkanszen vonalnak, egyszer majd (2030-2040 körül) 5 óra hossza alatt el lehet jutni Tokió belvárosából Szapporo belvárosába, ami már egyértelmű előny lesz a repüléssel szemben. A két nagy nehézségből az egyik már leküzdésre került, megépült ugyanis a világ leghosszabb tenger alatti vasúti alagútja, a Szeikan-alagút, a maga 53,85 km hosszával, de még csak nem is mostanában, hiszen 1988. március 13-án adták át. Ugyan a Csalagút tenger alatti szakasza hosszabb, de a teljes hossza rövidebb, hiszen hamar a felszínre bukkan mindkét parton. A Csalagúton már többször utaztunk oda és vissza is 😊.
Az alagutat tehát jó hamar elkezdték építeni, kicsit elszámolták magukat, mert a ’70-es évek közepén volt a csúcson a forgalom a kompokon, amikor még gőzerővel épült az alagút, a repülés viszont utána annyira gazdaságos lett, hogy még az alagút elkészülte előtt alaposan visszaesett a szárazföldi + kompos utazások száma, így az igazi áttörést a repülés hozta el Hokkaidó megközelítésében, nem az alagút.
Amint a japánok leküzdik a másik akadályt, az iszonyatos domborzati viszonyokat és megépül a megszámolhatatlan mennyiségű alagút és híd a Szeikan-alagút és Szapporo között, akkor lehet számítani arra, hogy többen veszik igénybe a vonatot, mint a jóval környezetszennyezőbb repülőket.
Érdekes kompromisszum az alagúttal kapcsolatban az is, hogy a sinkanszen vonatok közösen használják a normál tehervonatokkal (amennyiben jók az információim, egész Japánban ez az egyetlen szakasz, ahol a normál vonatok osztoznak a sinkanszenekkel), aminek van egy rendkívül negatív hatása: az alagútban csupán 160 km/h sebességgel haladhatnak a sinkanszen vonatok, mert akkora lökéshullámot keltenek ennél gyorsabban, ami kárt tesz a tehervonatokban. A különösen nagy forgalmú ünnepi időszakokban azonban leállítják a teherforgalmat és ilyenkor 230 km/h sebességgel haladhatnak a szerelvények, majdnem negyedórával közelebb hozva Szapporót Tokióhoz.
Utazásunk során picit aggodalommal töltött el minket az, hogy a csontszáraz Tokióból indulva egyre több havat látunk az ablakból. Közeledve Hokkaidóhoz, nem is keveset, hanem olyan vastag takarót, amit otthon talán sosem láttunk még. A hírek persze ekkor már szivárogtak, hogy extrém hómennyiség esett le Hokkaido déli részén (Szapporo inkább középen van), ami miatt a vasúti közlekedés is szünetel. Na nem vonatkozik ez a sinkanszenre, egyrészt, mert többnyire alagutakban közlekedik a hegyes-völgyes terepen, másrészt kiemelt figyelemmel üzemeltetnek, tehát mindenekfelett áll, hogy a sinkanszen közlekedni tudjon.
Hakodate-Hokuto állomásán ér jelenleg véget a gyorsvasút és kis meglepődésemre dízel motorvonatra kellett átszállni. A hokkaidói vasútvonalak kisebb része villamosított csak és gondoltam volna, hogy a tokiói összeköttetés is villamosítva van, de nem. Na persze nem a magyar pöfögő-döcögő dízelvonatokra kell itt gondolni, hanem fürge motorvonatokra, úgyhogy kényelmes és látványos volt a továbbutazás is.
Szapporoba este érkezvén ámulatba estünk a rengeteg hó láttán. Nem volt túl kényelmes a bőröndöket a hókásában húzni, de meglepő fordulat várt minket egyes járdaszakaszokon: csontszáraz volt a járda bizonyos szélességben, bizonyos épületek előtt, felmerült bennem, hogy csak nem fűtik a járdát? És de, bizonyos időjárási körülmények között látszik, ahogy gőzölög a felület és nagyon fontos, hogy sónak sosem láttuk nyomát sem. Feltűnt viszont, hogy a 2 milliós városban milyen rohadt kevés gyalogos közlekedik, illetve autóból is csak keveset láttunk, később mindkettőre megkaptuk a választ 😊.
A szállás elfoglalása után még nem volt késő este és maradt energiánk, így tettünk egy gyors sétát a belvárosban, megcsodálva a rengeteg havat és a díszkivilágításokat, illetve már láttuk a Hófesztivál előkészületeit is.
Szappororól az itt töltött idő alatt az derült ki, hogy pocsék a felszíni tömegközlekedése: egy villamosvonal van, amire egyébként nagyon büszkék, de irgalmatlanul lassú és kevés területet fed le. A buszvonalak már szerteágazóbbak, ám sűrű menetrenddel nem találkoztam és a hóra mutogatva egyes vonalak nem is közlekedtek (bár ebben azért volt logika, mert nem az útviszonyok miatt voltak gondok, hanem azért, mert a piszok sok havat „hegyekbe” kellett felsrófolni, ezek a hegyek pedig általában egy komplett sávot lefoglaltak irányonként, tehát hiába kétszer két sávos a város nagy része, ha kétszer egy maradt, így meg ugye lelassul a közlekedés, nem marad sem busz, sem buszvezető, hogy minden vonalon az eredeti menetrendet biztosíthassák), de a buszközlekedés is alig volt gyorsabb a villamosnál. Hogy ez helyi értelemben miért nem katasztrófa? Mert autóval is baromi lassú közlekedni, a város amerikai sakk-tábla szerkezetű, azaz kis háztömbök vannak, a kereszteződések pedig lámpásak, ahol egyszer függőlegesen, utána vízszintesen van telizöld, tehát kanyarodni is probléma. Mivel az ilyen lámpákat lehetetlen az otthon megszokott zöldhullámba szervezni (ez legfeljebb két irányban lehetséges a négyből), ezért hát az autók is 2-4 háztömbnyit tudnak haladni, majd ők is várni kényszerülnek. Így tehát nem csak a villamos, meg a busz jár baromi lassan, hanem az autók is.
A három metróvonal iszonyatos mennyiségű utast visz, kimennek a város szélére is, de a lefedettségük nagyon gyenge, a külvárosi turistalátványosságokat meg sem közelítik. Viszont a belvárosi szakaszukon egy érdekes megoldással, amolyan pozitív mellékhatásként alternatív városokat építettek: a metró aluljáró szintjén összefüggő folyosók állnak rendelkezésre (tehát nem csak a metró állomásokon van aluljáró, hanem közöttük is), boltokkal, éttermekkel, a Japánban megszokott sűrűséggel WC-kkel és minden sarkon kijárattal. Na, a bevezetőben említett kihalt utcákra itt kaptuk meg a választ és így derült ki, hogy nem kellett volna kínlódni a bőröndökkel: a két metrómegálló között lévő szállásunkat a vonatról leszállva 35 méter szabad ég alatt haladással meg tudtuk volna közelíteni. És természetesen így tesz a kétmillió lakos nagy része is, így ezek az aluljárók jó zsúfoltak a csúcsidőkben, de a japánoktól megszokottan nincs eszetlen rohanás és lökdösődés, mindenki türelmes a másikkal, hagyják egymást keresztezni és így tovább.
A szűk belváros fő ütőere az Odori park, ami lényegében egy kimaradt háztömb-sor, ez ad helyet a Hófesztiválnak is és az egyik végében van a híres TV-torony, ami jó messziről az Eiffel-toronyra hajaz, de annál alacsonyabb, viszont így is jó kilátást biztosít a belvárosra.
A város másik fő látványossága a Moiwa-hegy, ahová kötélpálya és sikló egyvelege visz fel és 531 méter magas. De Szapporo nincs messze a tengertől, azaz egy-két tucat méter magasan van maga a város, így ez a közeli hegy bámulatos kilátást biztosít a városra.
A hegy lábánál található a Maruyama ZOO, azaz állatkert, ami egy nagyon hangulatos domboldalban kapott helyet.
Maga a Hófesztivál, amiért tulajdonképpen érkeztünk, egy pici csalódás volt, több okból:
- Rengetegen voltak, így tolongás volt a jellemző. Erre ugyan a japánok szigorú szervezéssel készültek, így egyes szakaszok egyirányúak voltak gyalog is, illetve a főbb szakaszokon nem engedték a nézelődést és erre mind sok-sok szervező felügyelt is és szóltak is, ha nem követted a szabályokat.
- A hatalmas hó kezelhetetlen volt, ráadásul közvetlenül a fesztivál előtt az időjárás vicces kedvében is volt: a ~60 cm hóra nappal 4-6 fok és napsütés mosolygott, így megindult az olvadás. Éjjel aztán lecsapott a -5 fok, páncéllá fagyasztva az olvadt kását, amin aztán ugye masíroznunk kellene a tömeggel…
- Picit uncsi is lett, a hószobrok nagy része egységméretű kockából készült és talán száznál is jóval több volt, így kevés volt a meglepő, vagy meghökkentő alkotás.
De ezek csak mind pici csalódás, nagyobb meglepetésfaktorra számítottam, összességében nagyon jó volt a hangulat és imádtam az esemény marketingjét is, hoztunk tematikus szuvenírt haza bőven 😊.
Végül ebben a bejegyzésben találtam helyet a mi kis buszos körtúránkhoz, mert úgy döntöttem, hogy nem érdemel önálló fejezetet. Most először próbáltunk ki programszervező által kínált lehetőséget, a Revoluton keresztül a hűségpontjaim egy részéből vettünk egy teljes napos buszos túrát, ami Hokkaidó déli látványosságait mutatja be. Tettük ezt annak tudatában, hogy rengeteg látnivalót pontosan azért kényszerülünk kihagyni, mert a vidéki tömegközlekedés nem teszi lehetővé a hatékony szervezést, autót pedig nem akarunk hóhelyzetben bérelni.
Na most a buszos túra bebizonyította, hogy az egész elméletnek csak kevés előnye van: az egyértelmű, hogy az idővel hatékonyan bánva kerestünk fel egy rakás látnivalót, viszont a menetidő is rengeteg, így valójában sokkal többet utaztunk, mint láttunk és ez nem lett volna másképpen autóval sem. Ergo, nem fogunk ebből rendszert csinálni.
Az egész úgy kezdődött, hogy reggel 8-kor volt a találkozó a szapporói buszpályaudvar 5-ös kocsiállásánál. Egy sárga zászlós hölgy lesz a vezetőnk. Odaérve kis megrökönyödést okozott a hatalmas, áthatolhatatlan tömeg az 5-ös (és 4-es, 3-as, 2-es) kocsiállásnál, valamint a több sárga zászlós hölgy és ipse látványa. Még jó, hogy voltak nem sárga zászlósok is, egyébként. Nagy nehezen egy ipsével szót értettünk és ő már tudta, hogy ki lesz a mi emberünk, nagy nehezen odaverekedve hozzá megtaláltuk magunkat a listáján, így kaptunk egy rendszámot és lehetett menni a placcra megkeresni a buszunkat…
A busz egyébként egy frankó darab volt, gyors és kényelmes, a személyzetre sincs panasz, jól elláttak minket információval, de azért többet utaztunk, mint szerettem volna (jó, egy szót sem szólhatnék a vonatos ötleteim mellett).
Első megállónk a Noboribetsu „halálvölgy” volt, ahol az aktív vulkántevékenység izlandi hangulatot hozott létre a színes patakkal, a bődületes kénszaggal és az ezek egyvelegéből következő élettelenséggel. Az egész terület egy kráter mellett található, amely sajnos a téli időszakban nem látogatható.
Ezután az Uszuzan hegy és a Sóva-sinzan következett a medvefarmjával, amire nehéz szavakat találni. Rendszeres Veresegyház-látogatóként lehet, hogy túl magasra tettük a lécet, de amit itt medve menedéknek hívnak, az valójában egy ócska börtön, az állatokat betonozott vermekbe zárták vassal és acéllal lezárva, miközben a domborzati adottságok pontosan ugyanolyn lehetőséget kínálnának a megvalósításra, mint az Asahiyama ZOO, ahol a medve láthatóan boldogan és önfeledten játszott. Ezeknek a szerencsétlen medvéknek az jutott, hogy lehet venni nekik kekszet és megtanulták kérni, összetett kézzel rimánkodnak, hogy adjunk nekik belőle. Nagyon szomorú volt az egész, a kevés kép is át fogja adni a hangulatot. A látogatói bolt viszont a megszokott japán-színvonalú, ötletes szuvenírekkel és gyönyörű képekkel, amik így sajnos köszönőviszonyban sincsenek a valósággal…
A következő rövid megállásunk a Toja-tó partján volt, ami rögtön az Uszuzan hegy lábainál található és szintén egy rohadt nagy kráterben alakult ki.
Egy újabb komolyabb menettel pedig Otaru városában ejtettük meg utolsó megállásunkat, de mivel rosszul osztottuk be az időnket, ezért ide másnap – már világosban visszatértünk, ezért van vegyesen esti és nappali fotó is. Itt egyébként két hibát is vétettünk: volt választási lehetőség még maradni és egyénileg megoldani a hazajutást, hiszen sűrű vonatközlekedés áll rendelkezésre. Minket eléggé elfárasztott az út, ezért nem elég, hogy rosszul osztottuk be az időt, nem maradtunk tovább, hanem a buszunkkal tértünk haza, ami a hóhelyzet okozta dugóban 40 perc helyett 90 perc alatt ért vissza Szapporóba… Elég kellemetlen volt már az út vége (mit vége, már a közepe is…).