Tokió

A landolás okozta sokkot és a hosszú út stratégiai mulasztásait kiheverve, az első földrengést túlélve megérkeztünk Tokió városába, elég sovány felkészültséggel, az esélytelenek nyugalmával. Azt már tudtam, hogy a vasúti országbérletünk nem lesz jó a metrókra, buszokra és villamosokra, mert azok mind más cégek. Jó. Azt is tudtam, hogy van N darab e-kártya kibocsájtó, amelyek pár éve már kölcsönösen mindenhol érvényesek (korábban területileg – mintha a magyar régiókat vennénk alapul – voltak érvényesek), ezek ilyen RFID elektronikus kártyák, legalább 20 éves technológia (persze otthon meg sem sikerült közelíteni ezt, de hagyjuk). Az első szállásunk két átszállással volt elérhető a monorail belső végállomásáról és sikerült úgy összehozni, hogy a JR (japán vasút) helyi vonatait kellett először és másodszor használni, ezekre ugye jó az országbérlet. A maradék egy szakaszt metróval kellett megtenni és ekkor kezdtem szembesülni azzal, hogy jó dolog az elektronikus kártya (IC), de hol kapunk egyet?? Az automaták alapos átvizsgálása nem hozott sikert, az internet böngészésével pedig egyre közelebb kerültünk a megoldáshoz: turistáknak egy ideje már nem árulnak ilyen kártyát, de van kifejezetten turistáknak szánt kártya, amiért nem kell letétbe helyezni díjat, cserében vissza sem váltható a rajta tárolt összeg. Ezt pedig az alábbi listában szereplő helyeken lehet megvásárolni. Igen, a lista legalább 20 elemes és igen, egyetlen egy helyen érhető még el az értékesítés: a Haneda reptér 3-as termináljának monorail állomásán. Basszus! Ott jöttünk el mellette…

Papírjeggyel kezdtük tehát a tokiói metrós pályafutásunkat, elfoglaltuk a szállást és mentünk vissza monorail-ezni, hogy lehessen nekünk is kártyánk.

A neten elérhető leírásokból és az ismerősök által elmondottakból is sejtettem, hogy ez a túránk most nem a digitális létről fog elsősorban szólni. 2021-ben lenyomtam egy teljesen digitális Budapest – Luton – London – Párizs – München – Budapest túrát, ahol nem hogy készpénzt, még a bankkártyámat sem kellett használni (kp-t amúgy sem vittem magammal), mindent a mobilom hordozott. Japánban még szeretik a készpénzt, de a digitális megoldásokat is, csak éppen úgy, ahogy sehol máshol a világon, így az európai (és amerikai) vívmányok nagy része nem kompatibilis itt egy csomó mindennel. Nyilván egy bankautomata elfogadta a kártyát és adott is róla pénzt, ez sima ügy volt, valamint a reptéri kioszkokban kártyával fizettünk a mobilnetért, a turista IC kártyáért, stb. Nagy örömmel találtam is egy automatát tele VISA, meg Mastercard logóval és az otthon paypass-ként ismert érintéses (valójában érintésmentes) fizetési mód ikonjával, csak éppen az automata meg sem mukkant, se mobilra, se plasztikra, semmire. Ez van. Cserében minden automata megeszi az ezres bankjegyet (~2.400 Ft), ez a legkisebb címlet, de felette is csak 5 és 10 ezres van. Érmékből 500-tól kezdődik lefelé, 1 a legkisebb és nincsen se 2-es, se 20-as, se 200-as, szóval jóval egyszerűbb a kínálat bankjegyből és érméből is, ráadásul az 1-es, 5-ösnek már itt sincs túl sok értelme, alig találkoztunk velük.

Aztán írták a neten azt is, hogy ahol elfogadják a nálunk hagyományos bankkártyákat, ott is gond lehet a nem japán kibocsátású Visa kártyákkal és így is lett: Zsuzsa dombornyomott Revolut Visájával úgy lepattant egy 7 eleven kasszájáról, hogy csak na, miközben az én szintén Revolutos Visámat simán elfogadta… Mondjuk ezt már a felkészülési időszakban is tapasztaltam, amikor még nem országbérletben gondolkoztam, regisztrálni kellett a bankkártyát is egyből ahhoz, hogy majd egyszer vasúti menetjegyet vásárolhassak és csak nem akarta elfogadni a Visát, míg meguntam és csináltam egy virtuális kártyát, ami Mastercard lett és azzal simán tudtam regisztrálni. Később viszont, ugyanannál a vasúti szolgáltatónál, de egy másik portálon az országbérletet zökkenőmentesen vásároltam meg (a kettő együtt 650 ezer forintnyi jenbe került, szóval érthetetlen, hogy miért itt működött a kártya).

Ha már országbérlet: fejenként 140.000 jen 21 napra a korlátlan vasúti utazás akár első osztályon is. Ezt választottuk, mert nem sokkal drágább, mint a másodosztály és tudtam, hogy sokat fogunk vonatozni, mégsem mindegy, milyen fotelben ülünk 5 órát egyfolytában. Az országbérlet mindenre jó, ahol valamelyik regionális JR társaság szolgáltat, azaz a helyi vonatoktól a regionális „héveken” és az expresszeken át a Sinkanszenekre is, az utóbbi kettőn van esély első osztályra is. Na most azért persze volt feketeleves is, mert a nagyvárosok közötti (Tokió – Oszaka – Hirosima – Hakata) tengelyen a Sinkanszenek nagy része szuperexpressz, azaz nem áll meg minden gyorsvasúti állomáson és ezért pótdíjat kell fizetni még országbérlettel is. Nem is keveset, egy másfél órás (400 km-es…) útra fejenként 10 ezer forint a pótjegy. De ennyi lenne másodosztályra is, szóval itt is megérte az első osztályos bérlet.

Na de vissza Tokióba! Most már van bérletünk, van IC kártyánk, van mobilinternetünk, mi hiányzik? A program. Első nap ugye korlátozott energiánk állt rendelkezésre, így a szállás környékét fedeztük fel. Direkt egy szép nagy park mellé foglaltunk, na arról kiderült, hogy valami zárt hely, nem lehet bemenni, nem csak ingyen nem, hanem úgy általában. Mellette cseresznyefa-virágzást váró ünnepi zónát kezdtek kialakítani, mi nem láttunk belőle semmit, mert csütörtökön csak építkeztek. Kezdtem belejönni a közlekedés feltérképezésébe, rájöttem, hogy számozva vannak az állomások, a kijáratok is és ezt mind ismeri is a Google Térkép és ez alapján adja az utasításokat, így könnyen beazonosíthatók lettek az irányok és hogy merre menjünk a föld alatt. Itt jut eszembe: nem volt mindig tervszerű a város bővülése, iszonyat labirintusok vannak odalent, de nem csak a gyalogos járatokban, maguk a metróvonalak is kanyarognak össze-vissza (fel-le, jobbra-balra) a föld alatt, szóval rohadt bonyolult minden és rengeteg a sima lépcső. Ez még úgyis szokatlan, hogy azért metróztam sokat Londonban és Párizsban is, ahol szintén nem az otthon megszokott átszállási kapcsolatok vannak a föld alatt.

Péntekre megpróbáltuk magunkat kipihenni, de a jet-lag nem sokat segített. Kidőltünk kora este, de hiába, éjjel 2-kor nekem kinyílt a szemem (de miért is? Hiszen otthon ekkor este 8 volt!) és 4-ig fetrengtem, mire Zsuzsa is felébredt, kicsit elvoltunk, de aztán 5 körül elaludtunk. 8-kor meg nem bírtam felkelteni… Úgyhogy majdnem elkéstünk a reggeliről, de végül elkaptuk és kértünk egy amerikai típusú menüt. Ez tükörtojás, bacon, saláta, piritós és tea, de jobb, mint a kontinentális, ahol csak kenyér jár vajjal és felvágottal, illetve a japán menüt ekkor még nem mertük kipróbálni (később pedig még annyira nem), mert nagyon éhesek voltunk. Itt találkoztunk először a japán alázatossággal, mert a hölgy, aki felvette a rendelésünket, valamit elronthatott, mert az adatok nem érkeztek meg a konyhába, így csak néztük, hogy a később érkezők sorban kapják meg a kajájukat, de mi amúgy elvoltunk, nem zavart. Aztán jött egy pincér úr, aki sűrű sorry-zás közben megint megkérdezte, mit kérünk, én meg erősködtem, hogy egy hölgy az imént már felvette a rendelést, kapjuk a kaját biztos mindjárt. De csak nem hagyta abba a sorry-zást, úgyhogy én is meguntam és leadtuk újra a megrendelést, ami már teljesült is hamarosan és a hölgyünk is előkerült, aki szintén rengeteg sorry-t tolt le, hátha megbocsájtunk 😊.

Itt derült ki számomra az is, hogy itt az angol egyáltalán nem annyira beszélt nyelv, ahogy azt nyugaton, vagy a nemzetközi helyeken megszoktuk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a többség érti az angolt, de egyébként rohadtul nem beszélik, nagyon kevesen álltak velünk szóba angolul, a többség inkább japánul reagál mindenre, de a gesztusokból amúgy megértettünk mindent, szóval gond az nem volt, nem okozott sem feszültséget, sem nézeteltérést a nyelvismeret hiánya, sőt, egy későbbi esetben én már úgy elhajtottam volna magamat a francba, de a japán kolléga kitartott és így leesett a tantusz (ld. Oszaka).

Már csütörtökön is derengett, de a pihent állapotban megkezdett pénteken lett világos, hogy itt tényleg nagyon nagy slamasztikában vagyunk, ha nem akarunk éhen halni. Én még egy mezei élelmiszerboltban sem találtam meg azt, amit szívesen elcsócsálnék, nem ám ebédre, vagy vacsorára, hanem úgy nasinak. Szinte nincs egyszerű, klasszikus csoki, vagy chips, mindent meg kell bolondítani színekkel, gyümölcsízekkel, vagy valami tengeri herkentyűvel. Biztos finomak, de én nem vagyok kísérletező típus, pláne éhesen. Márpedig értelemszerűen hamar éhesek lettünk, a repcsin sem ettünk úgy igazán jót, első nap a szervezetem nem volt fogadóképes 😊, így egy laza epres sütivel tettük el magunkat másnapra, az amerikai reggeli menü rendben volt, de aztán csak eljött az ebédidő…

Pénteken az állatkertet vettük célba, de ennek egy külön fejezetet szántam.

Állatkertezés után felkerestük Tokió egyetlen (megmaradt) villamosvonalát, ahol először konstatáltam, mennyivel másabb a rendszer, mint nálunk. Először is, magasperonos minden megálló, így a villamoson sincsenek lépcsők, mégis „ezeréves” kocsikkal közlekednek. Ami még furcsább, légfékkel fékeznek és hiába a modernizált hajtás, ugyanúgy „kurblival”, avagy kávédarálóval vezérlik a járművet. Másik meglepi, hogy hátsóajtós felszállás van és elől kell leszállni. Nyilván, IC kártyával ez így praktikus, a járművezető leszálláskor győződik meg arról, hogy fizetsz-e az igénybe vett szolgáltatásért, illetve így sokkal erősebb az interakció, hiszen a járművezető elköszön és megköszöni, hogy velük utaztál, az utas pedig szintén elköszön és megköszöni, hogy eljutott A-ból B-be.

Japánban mindennek az alapja az alázat és a tisztelet, itt az emberek nem csak felfogják, hanem ki is fejezik azt a hálát, hogy te értük vagy és ők viszont, így nem anyázni, hanem együttműködni kell és egymás „kedvében járni”. Nyilván, egy ilyen szemléletet nem lehet csak úgy ellesni és tanítani, ehhez minden érdekeltségű oldalnak igazodnia kell. Lásd, a nemzetközi sporteseményeken a japán szurkolók összeszedik a saját szemetüket és magukkal viszik. Ezen évek, vagy évtizedek óta ledöbben mindenki más, mégsem követi senki a példájukat. A japán köztereken pedig nem kukákat helyeznek, hanem feliratokat, hogy vidd magaddal a szemeted. Ilyen drasztikusan és egyszerűen (legalábbis angolul).

Érdekes, hogy ezt a szemléletet azért én magamtól is elsajátítottam az évek alatt. A táskám egy rekeszében gyűjtöm a saját szemetemet, amit így otthon szelektíven tudok kidobálni és tuti nem idegesítem fel magam a harmadik csurig tele lévő közterületi kukán sem. Egyszerűen úgysem tud egy ember egységnyi idő alatt annyi szemetet termelni, hogy ne tudná magával visszavinni, sőt, ugye valahol ez motivál is, hogy minél kevesebb szemetet termeljek.

Villamosozás után a híres Sibujai szórakoztatónegyedet látogattuk meg, ahol először találkoztunk eszméletlen mennyiségű emberrel. A városnegyed szőröstül-bőröstül hihetetlen, szürreális, nagyon mély betekintést enged a jelen japán kultúrába. Beszéljenek helyettem a képek, szeretném kiemelni a sült krumplis és a csirke nuggets-es kulcstartókat…