A tervezés során figyelembe vettem azt a fajta Fuji-őrületet, ami Japánban tapasztalható a hegy iránt, ezért ide is terveztünk néhány napot. Egészen pontosan három éjszakát és autót foglaltunk, bár a tervezésbe itt csúsztak be nagyobb bakik, amiket az időjárás kisebbített jelentéktelen szintre. 7 éjszakányi Oszaka után délután 13 órára foglaltam az autót, ami nem tűnik túl optimálisnak, de végül jó döntés volt, ugyanis a Fuji lábánál csak a „lassú” Sinkanszenek állnak meg, amelyek óránként kétszer járnak csak és menetidejük két és fél óránál is több, így 13 órára érkezni nem jelenti azt, hogy a fél nap el van tékozolva, mert időre kelést és a szállás 9 körüli elhagyását igényelte Oszakában.
Viszont az idő csodálatos volt és tudtuk, hogy ez nem marad így, csak másnapra, szerdától viszont újabb csapadékos időszak következik. És akkor itt jön a baki kiegyenlítése: szerda este 6-ig foglaltam az autót, miközben szerdáról csütörtökre is a Fujinál alszunk, így pár nappal előtte ért a felismerés, hogy az autót csütörtök estig kellett volna foglalni, mert akkor még csütörtökön is lehetett volna csatangolni, a csomagok beférnek a kocsiba, a kölcsönző pedig közvetlenül a pályaudvar mellett van. Amiért ez a mínusz egy nap mégsem okozott gondot, az a szerdai pocsék idő, ami teljesen értelmetlenné tette a kocsikázást és úgy egyébként bármit, hiszen a hegy környékén teljesen zéró az esőben is művelhető tevékenységek köre. Így az autót végül fél nappal korábban adtuk vissza, de térjünk vissza a kirándulás elejére.
Egy előtt pár perccel tehát megkaptuk a kocsit, aggódtam a sok szabály miatt, hogy végül tényleg megkapjuk-e a lefoglalt (és ki nem fizetett) kocsit, mert kellett nemzetközi jogsi (ráadásul a genfi fajta), nincs hitelkártyánk és úgy általában adnak-e csak úgy kocsit egy sehonnan jött magyarnak. Adtak. Nem volt gond semmivel, csak háromszor elmondták, hogy szűkek az utak, nagyon-nagyon vigyázzak… A legkisebb gondunk volt a szűk utakkal, az értelemszerűen százszor jobban zavart, hogy az anyósülésen van a kormány és hogy mindenki szembe jön az autópályán. Azért vezettem én már Londonban (igaz, saját verdát) és az ment, mint a karikacsapás, itt azonnal jött az első pofon, ahogy kihajtottunk az udvarról: a jobbra index helyett egy ablaktörlés történt, mert hogy a kormány karjai is fel vannak cserélve! Állítólag Angliában nincsenek, ahogy a manuális sebességváltón is ugyanott vannak a fokozatok, nincsenek tükrözve. Hát, töröltem ablakot aznap még sokszor, de másnap is bőven, főleg, amikor hirtelen reflexből „kellett” kanyarodni és ezért sebtibe’ akartam kirakni az irányjelzőt. Komolyabb probléma nem akadt a vezetéssel és nagyon jó döntés volt a hegynél a kocsibérlés, mert tömegközlekedésileg borzasztóan elmaradott térség, volt is dugó rendesen.
Ahogy tehát megtaláltam az indexet, egyből neki is vágtunk a tájnak és a Siraitó vízeséssel kezdtünk. Ez a Fuji lábánál található Síba folyó gyönyörű akadálypályája, ahonnan a hegyre is kitűnő kilátás van és fel lehet frissülni a melegebb napokon.
Ahogy írtam az elején, a hegy mítikus jelentőségű a helyiek körében és ez az érzés bennem is lappangott, egészen addig, amíg először meg nem pillantottam a hegyet végre teljes valóságában. Engem is teljesen elragadott, pedig nem igazán tudom megfogalmazni, hogy miért. Láttam én már néhány szép hegységrendszert, az alacsony, vagy a magas Tátrát, vagy az Alpok bármelyik random szegletét, azok is mind gyönyörűek, de valami hiányzik. Ez meg itt egy tökéletesen egyszerű kúp, havas tetővel és el vagyok ájulva. Szóval ez kicsit megfoghatatlan, szavakkal nem kifejezhető érzés és a képek valószínűleg át sem adják, nem vagyok különösebben elégedett a képekkel.
A vízesés után nem tervezett tevékenység következett: a szállást még nem vettük birtokba, lévén korán érkeztünk, de a látvány és a kocsi megléte felvillanyozott minket, így hát a térképre tekintve a szerpentines lehetőséget választottuk és ezt nagyon-nagyon nem bántuk meg 😊. Így történt, hogy a Kenasi hegyen átküzdöttük magunkat, és onnan a Fuji folyó völgyében tértünk vissza Fuji városába, így már este elfoglalva a szállást. A folyó neve érdekes, mert egyetlen pontjáról sem látszik a Fuji hegy maga, egy vonulattal arrébb van ugyanis, de nem én neveztem el… A hegyről eresztkedés felgyorsított felvételének egyik érdekessége az alagút-spirál: folyamatosan jobbra kanyarodva a hegy gyomrában ereszkedtünk lefelé, így leküzdve a magasságkülönbséget. (Érdemes a jobb alsó fogaskerékre kattintva az 1080p-s minőséget kiválasztani, különben elég kockás a videó…)
Este a bejelentkezéskor látván a szálloda magasságát és elhelyezkedését, azon töprengtünk, hogy vajon a Fujira néző szobát kapunk-e és nemhogy a Fujira néz, de még a Shin-Fuji sinkanszen állomás is tökéletesen látszik, így gyermeki lelkesedéssel fogadtam az elénk terülő látványt. Szürkületben sikerült már csak elfogadható képet készítenem, mert másnapra párás lett az idő, szerdára meg jött az újabb esőhullám, eltakarva a hegy nagy részét… Nem bánkódom, de azért egy szikrázó napsütéses kristálytiszta levegős képért szívesen maradnék itt még napokat is, ha szükséges…
Kedden, ahogy említettem, már párásabb, de még meleg és napos időnk volt, így kitűnő autós kirándulást csaptunk: meglátogattuk az öt Fuji környéki tóból a maradék négyet, meglátogattunk egy régi japán falut és ismét a kietlen utakat választottuk a Google által ajánlottak helyett.
Szerdára megérkezett a beígért eső, a látványt magával is vitte, már előre küzdöttünk, hogy mit fogunk csinálni (Fuji városa a nullával egyenlő turista szempontból, ahogy azt az elején már éreztettem), s végül a zsebünkben lévő vasútbérlet kihasználása mellett döntöttünk és ezúttal vonattal jártuk be a Fuji folyó völgyét Kófuig, ahol megtekintettük a helyi várkastélyt (illetve annak hiányában a gyönyörű cseresznyefákat) és választottunk egy másik vonatot Tokió elővárosába, ahonnan pedig Sinkanszennel jöttünk vissza Fujiba. Kihasználjuk a bérlet adta lehetőséget, hiszen kétségbeesve érezzük az egyáltalán nem várt végső, utolsó sinkanszenezést, ami csütörtökön várt ránk Fujiból az utolsó szállásunkra, Tokióba…