Nagaszakit kicsit meggondolatlanul vettük be a programba: azt láttam, hogy vonattal megközelíthető Tokióból, illetve az atombomba múzeumáról készült újságcikk ihletett meg, de csak egészen az utolsó pillanatban realizáltam, hogy valójában nagyon messze van és a vasúti kapcsolat nem problémáktól mentes. Ezt tetézte a borzasztó pocsék időjárás, de végül látogatásunk egyik legkedvesebb helyszíne lett a város.
Ez főleg annak köszönhető, hogy a program legkisebb városa Nagaszaki, néhány százezren lakják (még metrója sincs! 😊) és a hegyek között egy Tokiótól teljesen eltérő hangulat és éghajlat uralkodik.
Azt már napokkal korábban láttuk az előrejelzések alapján, hogy esőn kívül másra nem is számíthatunk, az viszont fura volt, hogy éjjel-nappal 17-19 fok körüli hőmérséklet volt ígérve. A taktikánk eredetileg az volt, hogy a záporokat, magyar esőket a széldzsekijeink simán bírják, a tavaszi hőmérsékletben pedig az sem lesz fatális, ha teljesen átázunk, másnapra megszárad minden. Na, ebben csak két hiba volt: egyrészt az iszonyatos mennyiségű csapadékot 1-2 óránál tovább nem bírta a széldzsekink, a róla patakokban leömlő csapadék a nadrágunkat és a cipőnket teljesen eláztatta és ami ennél sokkal rosszabb: „extrém magas” kültéri páratartalom (70% feletti), ami teljesen lehetetlenné tette, hogy bármi is megszáradjon akár kint, akár bent. Egész éjjel ment a klíma szárítás üzemmódban, de kizárólag azt a ruhát szárította meg, ami közvetlenül a légáramlatban volt. A többit Zsuzsa hajszárítózta…
Zsuzsa még első nap kiszúrta, hogy van egy csomó ernyő a recepción, ezért másnap kértünk és kaptunk kettőt 😊. Hát egészen más jellegű kirándulást tudtunk így tenni, bár a nadrágunk alja és a cipőnk így is elázott, felül rendben voltunk. Itt ismét a páratartalom és a relatíve magas hőmérséklet okozott gondot, mert nem hogy a széldzsekire, de még a pulcsira sem volt igazán szükségünk, de táskával, esernyővel azért nagyon nehéz volt még a levetett ruhadarabokat is cipelni és még mellette fotózni, amit csak lehet!
A pocsék idő ellenére tehát mégis jól éreztük magunkat és a szállás segítségével túléltük a viszontagságokat, a múzeumban és környékén pedig iszonyatos élményben volt részünk. A múzeumi tárlat egy, a robbanáskor megálló nagy óraszekrénnyel kezd, a törött vázban az elhajlott mutatók 11 óra 2-t mutatnak, ekkor érkezett a légi pokol. Sötétbe lépve törmelék-maradványokat állítottak ki: elcsavarodott vasszerkezeteket, lépcső elemeket, falmaradványokat. A „díszletbe” elrejtve képernyőkön mutatták a bomba utáni képsorokat szénné égett hullákkal, csontvázakkal, romokkal. Kb. 260.000 lakosból és helyszínen tartózkodó emberből kb. 74 ezer halt meg (kb. 35 ezer azonnal) és kb. 75 ezer sérült. Azért „csak” ennyien, mert a bombát kb. 2,4 km-rel „elvétették”, a tervezett helyszíntől ennyire robbant fel. Valóban, a hipocentrum (a felszín azon pontja, ami közvetlenül a robbanás alatt helyezkedik el) már-már a külvárosban van. A bomba kb. 500 méterrel e pont felett robbant „a minél teljesebb hatás érdekében”, szóval az atombombák nem a becsapódással pusztítanak, hanem az azelőtti robbantás okozta iszonyatos hő- és sugárzási energiával. 2 km-es körzetben minden elpusztul, a lökéshullám és az iszonyatos hő másodpercenként több száz km-es sebességgel indul meg, azaz nincs esély semmire. A 2 km-es körzetben másodpercekig 3-4000 °C-os hőmérséklet volt, ami értelemszerűen végzett minden életformával, rengeteg áldozat azonosítását is ellehetetlenítve. A néhány szerencsés túlélő pl. a leszakadt fém burkolat mögé szorult, ami így megóvta őt sok mindentől (ha nem nyomta agyon…).
A robbanás okozta elsődleges pusztítást az atomsugárzás másodlagos hatásai követték, amelyek évtizedekig hoztak még áldozatokat. Leukémia, majd a rákok különböző fajtái tizedelték a túlélőket, születési rendellenességek hagytak nyomot a következő generációban is. Ma azonban Nagaszaki él és virul és szívesen lát mindenkit. Számomra teljesen érthetetlen, hogy sem a tárlat, sem az emberek nem éreztetik, hogy turistaként biztos amerikai vagy és alig 80 éve megbocsájthatatlan bűnt követtek el felmenőid a hazám ellen. Ilyennek csírája sincs, teljesen szürreális a múzeumban angolul olvasni az információkat és látni, hogy rengeteg amerikai turista látogat a helyszínre.
A gyötrődés helyett a helyiek egészen másba kapaszkodnak: nem feszegetik, hogy az amerikaiak terroristák-e, hogy az akkori japán vezetés felelős-e, hogy az egész azért történt-e, hogy amerikai tőkéből „gyarmatosítsák” az országot, hanem abba, hogy itt a bizonyíték, hogy az ember gyarló és Nagaszaki (és Hirosima) példája vigye nemzedékről nemzedékre, hogy ne hagyják még egyszer senkinek, hogy atomfegyvert, vagy más tömegpusztító eszközt vessen be háborús célokra. Nagaszaki ennek megfelelően béke nagykövet lett és azért küzd, hogy a nagyhatalmak szereljék le atomfegyvereiket. Személyes megjegyzésem, hogy ez nem fog sikerülni, az ember nem tanul semmiből.
Vegyes, de inkább kellemes élmény, hogy a leírások többször kitérnek Szilárd Leóra, aki Albert Einstein segítségét kérte annak idején, hogy az atombomba bevetése előtt kutatásokkal igazolják annak hosszabb távú hatásait, valamint ne vessék be azt előzetes figyelmeztetés nélkül. Száznál is több tudóstársuk csatlakozott a tiltakozáshoz, mindhiába, mert a fegyvert bevetették és konkrét figyelmeztetés nélkül… Természetes megjegyzés volt a helyiek részéről azonban, hogy míg Einstein nem vett részt a bomba fejlesztésében, Szilárd Leó igen.
Később jártunk a be nem tervezett Hirosimában is, ahol ennél is nagyobb volt a pusztítás, számomra továbbra is teljesen érthetetlen, hogy tudott ez a nép egy ilyen teherrel megbékélni…