Úgy terveztük, hogy atombombás emlékekből elég egy, s az Nagaszakiból fog származni. Oszakára szánt hét éjszakánk alatt azonban gyorsabban fogyasztottuk a programokat a tervezettnél, több látogatást össze tudtunk vonni és a kedvező időjárás is rávilágított, hogy kialakulhatna egy szabadnap. Mivel a Sinkanszen rohadt gyors, ezért összesen 3 órányi utazással Hirosimába is ellátogathatnánk, így döntöttünk és útra keltünk.
Ahogy az sejthető volt, itt sokkal több turista lesz, mint Nagaszakiban és ezért minden jóval zsúfoltabb is: a vonat, a villamos, a múzeum stb. Az emlékpark csak azért nem, mert hatalmas 😊.
A vonatról leszállva egy építési csatatérre változó „indóház térrel” találtuk magunkat szembe, ahol kiszúrva a villamost hamar konstatáltuk, hogy nincs út a pozíciónkból a peronra, így rövid hezitálás után úgy döntöttünk, hogy átpartizánkodunk a síneken. Le sem tettem a lábamat, már 20 méterről ránk szóltak, hogy eszünkbe ne jusson. Magyaráztak még bőszen, de mint lebukott tolvajok, inkább az olajralépésre koncentráltunk és találtunk az építési területen keresztülvezető ösvényt, ahol az sem tűnt fel, hogy mindenki szembe jön. Így a peronhoz érve szentségelve konstatáltam, hogy a leszállóhelyet sikerült birtokba venni, ahonnan még csak nem is látszott, hogyan kerülhetnénk a villamos másik felére. Itt nálam elszakadt a cérna, magyaros virtussal vezettem le a feszültséget, ami messziről is látszhatott, mert ijedt arccal jelent meg egy „miben segíthetek” mellényes hölgy és aggódva kérdezte, mi a baj. Na, ettől lehiggadtam, látván, hogy nem csak belülről látszik 😊 és normál hangnemre váltva megbeszéltük, hogy a villamosra szeretnénk felszállni. Ekkor derült ki, hogy van felszállóhely is, 10 méterre onnan, ahol partizánkodni akartunk és az ottani forgalmisták valószínűleg ezt magyarázták… Természetesen nem angolul, de ez nekünk nem mentség.
Itt már mondernebb villamosok is előfordulnak, de a technológia még mindig érdekes, finoman szólva. Kalauz is van, a nagyobb járműre való tekintettel és sokkal kötöttebb itt is az utazás, mint az európai villamosoknál.
Hamar eljutottunk a dóm-vázig, ami azért nem lett porig rombolva, mert nagyjából a bomba robbanása alatt helyezkedett el közvetlenül, így a pusztító erők szinte csak felülről érték.
Mivel a hirosimai bombát sokkal pontosabb dobták le (250 méterre robbant a tervezett helyszíntől), így sokkal nagyobb pusztítást is végzett: a kb. 350 ezer lakosból kb. 66 ezer azonnal meghalt, de év végéig (kicsit kevesebb, mint 5 hónap alatt) kb. 140 ezerre nőtt az áldozatok száma. Azért elnagyoltak a számok, mert az iszonyatos pusztítás nem hogy az azonosítást lehetetlenítette el, de sokszor az áldozatok megkülönböztetését is.
Az emlékparkot bejártuk, az emlékmúzeum valamilyen (évfordulós?) okból most március közepétől egy évig ingyenesen tekinthető meg, nagyon „hangulatos” helyet sikerült itt is a japánoknak összehozniuk, bár az áldozat-ábrázolás (szerencsére) sokkal-sokkal kisebb hangsúlyt kapott, itt is arra hegyezték ki a dolgot, hogy legyen béke! A tárlat a hullák mutogatása helyett sokkal jobb eszközt alkalmaz: képernyőkön váltogatva mutatja az áldozatok nevét és fotóját, latin betűkkel is leírva. A mellettük kihelyezett táblácska tanulsága szerint a japán ABC szerinti névsorolvasás ~3000 óránként indul újra, pedig az áldozatok elenyésző töredéke van csak ily módon rögzítve. Ez a lista egyébként helyben kutatható és bővíthető is, bárkinek megvan a lehetősége a listába belekeresni, vagy a megfelelő bizonyítékok megléte esetén új áldozat nevét és fényképét rögzíteni.
Magát az atombomba múzeumot nem látogattuk meg, mert előre kellett volna foglalni, de talán a Nagaszaki látogatás ezt kellően pótolja.
A parkkal végeztünk, így Japán legkiterjedtebb villamoshálózatának minimális felfedezésébe kezdtünk: a messzi kikötőbe vezető villamosvonal bejárásával, majd onnan a másik, pályaudvarra vezető vonal kipróbálásával zártuk a napot.