Tartalékprogram volt Oszakára arra az esetre, ha jó az idő és elfogynak a programok, ugyanis tömegközlekedéssel csak egy irányból megközelíthető, néhány km-es túrát igénylő program ez. Végül ahogy egy másik bejegyzésben említettem, Oszakára „túl sok időt” terveztünk be, az időjárás is kegyes volt, ezért az oszakai állatkert vesztett és ezt a kirándulást ejtettük meg.
Egy magánvasút vonatai nyújtják a Minó Park közvetlen elérhetőségét, amely kellemes eljutást biztosított Oszaka központjából. A benti pályaudvaron nem árasztottak el minket töméntelen angol információval, így abból indultunk ki, hánykor indul a vonatunk. Nagy volt a homály, az adott induláshoz még csak hasonló dolgok sem voltak kiírva, mint ami nekünk kellett, de a kalauz nagyon kedves és gyors segítséget nyújtott és fejből mondta, hogy hányas vágányról indul a mi vonatunk… Fejből, egy full másik vonat full másik vágányát…
A parkolóhoz vezető rövid úton rengeteg kevésbé hasznosnak tűnő szuvenír között lehetett volna válogatni, de kiálltuk a próbát és nem vásároltunk össze mindenféle szir-sz apróságot. A park szépen fokozatosan váltott át lakóövezetből üdülőkön keresztül erdőbe és a kanyargó Minó patakot egyre magasabbról követve jutottunk fel a vízeséshez. Útközben azért egy-egy lehetőségnél letértünk az útról, hátha valami érdekességbe botlunk, ehelyett kígyóveszélyt jelző táblával találkoztunk, ahonnan Zsuzsát alig lehetett elrángatni, annyira odavan a kígyókért. Ez persze nem igaz, úgyhogy egész nap azzal ijesztegettem, hogy „ott egy kígyó”. Na persze én is hagytam volna barna csíkot, ha tényleg összefutottunk volna egy helyi viperával…
A vízesés maga sem tökéletesen nyers természetben található, elég jól kiépített út és pihenő/információs helyiség is helyett kapott, de szerencsénkre a turistaáradat elmaradt és teljesen elviselhető mennyiségben voltunk jelen. A vízesés tényleg szép, na persze ez sem egy Niagara, de jó volt újra egy picit kikapcsolódni a természet lágy ölén.
A völgy híres még a majmairól, amik azonban az elmúlt időszakban rettenetesen elkanászodtak az emberi beavatkozásnak köszönhetően, így évek óta törvény tiltja, hogy etessük őket, vagy akár csak ételt mutassunk nekik. Ezt ugyan nem tudom, hogy ki és hogyan ellenőrzi, de tény, hogy még csak mutatóban sem láttunk egyetlen majmot sem a tükrökön kívül, úgyhogy hatékonynak tűnik a visszavadítás.
Visszairányban felfedeztük, hogy a patak másik oldala is járható, ráadásul nem kiépített, hanem csak lejárt környezetben, így kiránduláshoz sokkal jobban passzoló díszletben ereszkedtünk le a hegyről, rengeteg szép szegletét felfedezve a völgynek.
A kiruccanás után volt még némi időnk „haszontalanul”, amit random vonatozással töltöttünk ki, így Szandán átszállva találkoztunk a Ganz metró prototípusára nagyon hasonlító vonattal, amivel Kóbéig utaztunk. Kóbe egyáltalán nem szerepelt a listánkon és ez nem is véletlen: látszólag egy sima város, bár mi talán 1 km-t kellett gyalog megtennünk a két vasútállomás között, remélem, hogy nem bántunk meg senkit ezzel a megállapítással 😊.