Az év ötlete: repüljünk 14 órát…

Teljesen jó menetrendünk lett (ezért a pénzért el is várom), persze ilyen irdatlan távolságra talán nem is létezik jó menetrend, csak rossz és még rosszabb. Mindenesetre Budapestről 8:05-kor indult a gép, ami azért jó, mert nem kora hajnalban kell kelni, mint a fapados utazások nagy részén és nincs túl későn sem, hogy sok idő teljen a napból. Münchenben 55 perc a bruttó átszállási idő, ami kicsit neccesnek érződik, de kis utánanézéssel rájöttem, hogy terminálon belül leszünk, így csak nem lesz gond. Nem is lett, pontos volt a ráhordó gépünk, amely ráadásul az egész lufthansás utazásunk egyetlen Lufthansa járata…

Münchenből ugyanis az ANA (All Nippon Airways) társasággal repülünk Tokió központi repterére (Haneda), aminek meg azért örültem, mert így egyből egy kis japán kultúra részesei leszünk, nem pedig a jól ismert németé.

Amit lehet, azt elrontottam az úton, egyetlen egyszer álltunk fel egy WC-s kitérőre, én alig ittam és aludni sem igazán tudtunk, pedig kellett volna, mert kora reggel, csütörtök 6:55-re érkeztünk meg, tehát előttünk volt ez teljes nap! Na most én majdnem az utazásunk legelején beadtam a kulcsot, mert a kialvatlan, dehidratált szervezetemet igen szeles időben érkeztette a Boeing 787-es repülőgép, ami nem olyan nagy, ezért a szél kitűnően tudja dobálni. Amit pedig én mindennél jobban utálok a repülésben, az a vertikális mozgás, úgyhogy belőlem minden életerő ki lett sajtolva, próbáltam kapaszkodni, de minek, próbáltam csukott szemmel, nagyon rossz volt, próbáltam fix pontot keresni, annyira rázott, hogy nem bírtam tartani, próbáltam kifelé nézni és talán ez volt a legkevésbé rossz, így bámultam kifelé, leizzadva már kilókat, hogy mi lesz velem, amikor is Zsuzsa behajolt az ablakba videózni. Utolsó utáni energiatartalékommal jeleztem neki finoman, hogy ezt most ne, mert menten meghalok 😊 és végre valahára földet értünk. Egy órába telt magamhoz térni, úgyhogy lassan kezdtük a napot.

Jussunk be a városba!

Az elég hosszú hatósági ellenőrzéseken túljutva beszereztük a megrendelt országos vasúti bérletünket (ami véletlenül sem digitális, sőt, mágnespapír, ami könnyen sérül, úgyhogy vigyázni kell rá), meg vettünk ki pénzt és szereztünk spontán SIM kártya helyett hordozható mobilwifit, ami legalább kétszer olyan drága volt, de több előnnyel is kecsegtet. Azóta, pont itteni tartózkodásunk alatt, a Revolut bevezette az eSIM szolgáltatását is, aminél szerintem nincs jobb egy Japánhoz hasonló „egzotikus” országban tartózkodva: tök jó díjakért megfelelő mennyiségű adatot kapunk, viszont az ég világon nem kell csinálnunk semmit, csak kattintani: a lóvét vonja az egyenlegből (és forintban kell fizetni, így nem terheli az átváltási limiteket), a telefonod beállítása pofonegyszerű és szét kell sem szedni hozzá, nem kell angolul próbálkozni és nem kell aláírni semmit. Egyetlen hátrány, amit végül nem tudok megerősíteni, hogy valós-e: Japánban elég sajátos frekvenciákat használnak a 4G térerőhöz, főleg a vidéki területeken, de a nagyvárosokban is, amiket az európai piacra szánt telefonok egészen biztosan nem támogatnak. Van viszont szolgáltatás olyan frekvenciákon is, ahol tökéletesen működnek a mobiljaink, szóval a városokban valószínűleg nem érhet kellemetlenség, de vidéken, vagy speciális helyeken (alagút, stb.) én azért számítanék arra, hogy a készülékünk vakon marad. Erre biztosan jó a hordozható mobilinternet, hiszen az a készülék erre a piacra készült. Plusz egy nagyon fontos előny a hordozható wifi esetében: a támogatott vowifi képes mobilokkal hazai tarifával telefonálhatunk haza, azaz fel szabad venni a telefont és hívást indítani is szabad, nem fog percenként 1000 forintokba kerülni. Ilyenkor viszont a tűzzel játszunk, ha a wifi megszűnne (pl. lemerül a kütyü, vagy messze kerül a telefontól), a készülékünk automatikusan átáll a GSM-re és ekkor már keményen fizetni kell egy hívás fogadásáért is. Legcélszerűbb ezért a készülékeket repülő üzemmódba tenni és így bekapcsolni a wifit, így biztosan olcsón telefonálunk és az internetelérés is biztosított.

Szóval, beszereztünk majdnem mindent, irány a város! A városba legegyszerűbben a Tokyo Monorail „egysínű” vasúttal lehet bejutni. Nincs rá jó magyar kifejezés amúgy, mert se nem egysínű, se nem vasút, sőt, klasszikus értelemben sín sincs: egy bazi nagy beton gerendát ölel körül a szerelvény és erre fejti ki a hajtóerőt. Meglepően fürge jószág, megy, mint állat és a városhoz közeledve rengeteget megy víz felett (beton oszlopokra vannak felhelyezve a gerendák), majd a városba érve az utak fölött. De olyan magasságban, hogy az szinte már hihetetlen, alattunk van egy közúti felüljáró, de az alatt is van még egy és csak azalatt a felszín.

Gyanútlanul száguldunk a város felé, amikor egy furcsa hangjelzést követően intenzíven lassulni kezdünk. A vasutas érzékeim egyből jelezték, hogy ez nem tűnik szokványos, vagy tervezett műveletnek, de alig hogy ezt felfoghattam volna, erős riasztó hang jött mindenhonnan és feltűnt, hogy a mobilom rezeg a kezemben: rápillantva már látom is a riasztás eredetét, hát földrengés van! Minden okostelefon azonnal hang- és fényjelzéssel riasztott, méghozzá piszok gyorsan, hiszen még meg sem álltunk! De ahogy megálltunk – kb. 4 emelet magasságában… – éreztük, ahogy a föld rángat ide-oda. Nem volt komoly, mint utóbb kiderült, 4-es erősségű lehetett Tokióban, de két óra alatt át is éltünk egy földrengést.

Földrengés ügyben a technológia állása az igen érdekes: a szerelvényünk azonnal megállt, ahogy észlelték a földrengést. Nem tudom, hogy a jelet központból kapja-e, vagy a beépített érzékelők alkalmasak-e azonosítani egy földrengést, mindenesetre biztosan nagyon hatékony volt, hiszen még bőven éreztük a rengéseket megállás után. A mobilok is piszok gyorsan riasztottak, alig, hogy megkezdte a vonat a fékezést, már rezegtek és vinnyogtak a készülékek. Kaptunk mellé hasznos információt is, mutatom…