Sokáig gondolkodtam, hogy kirándulásunk második felét milyen bontásban tálaljam, most kapott el az ihlet, hogy egybegyúrom a több kisebb élményt és csak azokat emelem ki, amelyek más kategóriába is sorolhatók. Ilyen például az A Hello Kitty Sinkanszen bejegyzés, amely természetesen a vasút kategóriához is erősen kötődik 🙂
Szóval Kagosima után Oszaka következett, ahová két okból tértünk vissza: két éve az állatkert kimaradt, valamint ki akartuk (akartam?) próbálni az egyetlen megmaradt japán éjszakai vonatot, ami Oszakán keresztül Tokióba viszi utasait. Az állatkert sikerült, nem volt kihívás :), a vonatról nem meglepő módon a japán foglalási rendszer miatt lemaradtunk.
Az állatkert viszont kellemes meglepetés volt, megújuláson esik épp keresztül és igen biztató, ami már látszik belőle:
Az állaktert után szakítottunk időt a vonatos-evős-macskasimogatónak is, visszatérő vendégek voltunk. A színvonal jó nagyot esett, a személyzet teljesen más volt, valami biztos, hogy van a háttérben, de nem is könnyű egy városi menhelyet üzemeltetni, szóval ahhoz képest viszont az élmény megvolt. Azért összességében inkább rossz volt, mint jó, mert senki sem szereti látni a valóságot és itt azért nagyon sok mentett cica van, a helyzethez képest jó körülmények közepette, a kívánthoz képest viszont igencsak alacsonyan van a léc 🙁
A menhelyről távozva elcsíphetőnek tűnt a naplemente a Kastélyparknál, így azt vettük célba, fotóztunk egy sort és mentünk aludni:
Oszaka után Tokióba terveztük a „maradék” 7 éjszakát – pihenésképpen. Hiszen onnan „minden” elérhető vonattal néhány óra alatt, így ha kedvünk szottyan szarvast simogatni, irány Nara, ha pedig „valódi” Pokémont szeretnénk vadászni, irány a PokéPark!
Természetesen ez nem volt ilyen egyszerű, valamint pihenni sem sikerült, hanem igazi küzdős, cipőkanalas program lett az utolsó pár nap, a koncepció alapjaiban volt rossz, de azért természetesen semmi okunk panaszkodni, így is imádtuk minden percét!
Érkezésünk délutánját a két éve kihagyott SkyTree tornyában töltötttük, nem a legjobb időben, de azért így is látványos volt a naplemente és hát irtózatos a magasság:
Másnap kiugrottunk Csibába, ahol egy igen látványos városi közlekedési eszköz várt ránk:
Este pedig időpontunk volt a Digital Art Museumba, ami kicsit talány volt, hogy mit is takar majd, mert a képek nagyon elvontak, de a belépő meg drága és mégis elérhető. Főleg utóbbi érdekes ugye, mert számtalan programról lemaradtunk, mert nem tudtunk időben foglalni… Szóval itt maradt jegy, végül nem is volt tömeg, de azért voltak szép számmal és a lényeg: hatalmas meglepetés volt! Kicsit fáradtak voltunk hozzá, így a katarzis elmaradt, de így is nagyon szürreális élmény volt végigjárni a kiállítást. A képek ezt alá tudják támasztani 🙂
A fent már említett Hello Kitty sinkanszenezést Fukuyamában függesztettük fel, a vissza irányú vonatig volt némi időnk körbenézni és meglehetősen takaros kis belvárossal találkoztunk:
Következő délelőttünket a már szintén említett szarvasoknak szántuk, irány Nara (két éve már voltunk)! Tapasztalt turistaként jó előre feltankoltunk kekszből, így mi szépen be tudtuk osztani és jó sok helyre eljutottunk csemegézni, míg a későbbi turisták hoppon maradtak, mert elfogyott a keksz 🙂
Újabb koránkelést követően a Fudzsitól nem messze kötöttünk ki: a Maglev látogatóközpontot kerestük fel. Kb. a világ végén van és sajnos utazni még mindig nem lehet vele (japán állampolgárok lottózhatnak egy próbaútra…), de gondoltam, hogy látványos lesz közelről megnézni. Sajnos annyira nem lehetett testközelből nézni, mint ahogy én azt gondoltam, ám így is lenyűgöző, amit láttunk. Iszonyat látni egy eszközt 500 km/h-val haladni. Mondanám, hogy suhan, de valójában inkább ordít… Nem bántóan hangos, hanem meglepően 🙂
Hazaúton végre lehetőség adódott világosban megtekinteni a szállás mellett lévő parkot, mondanom sem kell, hogy egy ékszerdoboz és árad belőle az az energia, ami mindig is vonzott Japánhoz. Valószínűleg leírtam a legelső bejegyzéseim valamelyikében, de a budapesti állatkert japánkertje és Monaco japánkertje ragadt meg és okozta a lappangó érzést, hogy „nem kéne ezt megnézni eredetiben???”. De!
Utolsó napunkon még vasútmúzeumoztunk, majd jött a hazaút, amiben volt néhány csavar, de a képek alatt csak a jóra emlékszünk…! 🙂