Szapporót és a Hófesztivált magunk mögött hagyva egy izmos vonatos körtúrába kezdtünk 3 éjszaka alatt 2 szállással. Az összes vasútvonalat két (az adott időben három) okból is lehetetlen ennyi idő alatt bejárni:
- A sziget meglepetésre majdnem akkora, mint Magyarország. Persze ehhez képest a vasútvonalak hossza jóval rövidebb, de azért vannak távolságok, amit a nem alföldi domborzaton le kell küzdeni ahhoz, hogy „mindenhol” járjon az ember.
- Aki a tokiói, meg oszakai vonatozáshoz van szokva, annak már az is ritka, ha 15 percenként jár a vonat. A Hokkaidó-sziget lakosságának nagy része Szapporóban él, azaz máshol jóval kevesebben vannak. Egyrészt elfogynak a 12-16 kocsis vonatok és a 4 kocsis is már extrának számít, másrészt napi 4-6 járat van mindösszesen és nem is mindegyik jár végig az adott vonalon.
- A már említett hómennyiséget idő feldolgozni: hóágyúzni kell folyamatosan, ami foglalja a pályát, ráadásul volt némi utánpótlás is, nem volt elég egyszer takarítani. Mivel ezek egyvágányos vidéki kis vonalak, rendkívül ritka a kikerülési lehetőség, ezért eleinte komplett vonalak voltak lezárva, néhány napig pedig a járatok egy része volt lemondva, hol kisebb, hol nagyobb számban.
Ahogy kezdtem egyre jobban feltérképezni a rendelkezésre álló információkat, úgy derült ki, hogy az eredeti útiterv nem lehetséges, vagy minimum kétséges, hogy meg tud-e történni, ezért elkezdtem B terveket kidolgozni. Hamar látszott, hogy kétségbe nem kell esni, visszafelé Szapporón át nem bukjuk a szállásokat, csak nem jutunk el a tervezett vidékekre. Ezt nagyon sajnáltam volna, annak ellenére is, hogy a B terv hiába hosszabb, a vonatok sűrűbben és gyorsabban járnak, így időben sokat nyertünk volna. De nem ezért jöttünk! 🙂
Az első tervezési baki már ott beütött, hogy Japánban mindent azonnal le kell foglalni, amint lehetséges, mert seperc alatt elfogynak a helyek / jegyek. Így volt ez a Kusiro – Sibecsa gőzőssel is, a vonatokra egy hónappal előre lehet jegyet venni, mire sorra került, a szombati járatra elfogytak a helyek… Gyors pánik, kalkuláció, majd megkönnyebbülés: péntekre van még rá jegy és ki is jön a matek, át tudom úgy szervezni a programot a lefoglalt és kifizetett szállások ellenére.
Körutunk első szakasza tehát a Szapporo ⇨ Kusiro szakasz volt (Nemuro Main Line), amelyen az Ozora expresszvonatok közlekednek négykocsis dízel motorvonatokkal (Ozora egy kisváros a szigeten, érdekes módon egy másik vasútvonalon fekszik, mégis ennek a vonatnak a névadója és értelemszerűen semmi köze a mi fesztiválunkhoz), tempósan (4 óra 8 perc – 391,9 km) és naponta többször is. Kusiroban gyors átszállás a gőzősre, ami necces is lett, hiszen pár percet késtünk a havas körülmények miatt, de aztán jött az első gubanc: csak érdekességképpen lefordíttattam az expresszen elhangzott közleményt és elszontyolodva olvastam, hogy gőzös helyett dízelmozdonyunk lesz. Faja… Alig utaztam életemben gőzösön – szégyenszemre, erre most ez is meghiúsul… Persze pofás kis mozdonyt kaptunk, illetve később megtaláltam a honlapon, hogy műszaki oka volt a gőzös kiesésének, pár nappal előttünk ment tönkre egy eleme, amit idő javítani 🙁
Az esemény fő lényege persze nem a gőzös, az csak hab a tortán, hanem az élmény, amit nyújt a Sitsugen Nemzeti Parkban: a rövidke utazás során ugyanis testközelből figyelhető meg Hokkaidó jellemző állatvilága, szinte szó szerint lökdössük le a hokkaidói szikaszarvasokat a pályáról, de az erős jelkép, a japán daru is előszeretettel bénázik a vágányokon. Ami figyelemre méltó volt, az a vasút alárendeltsége: itt még azt hittük, a mi kedvünkért megyünk lassan, olykor lépésben, hogy a panorámakocsiból minél jobban megfigyelhessük az állatokat, később azonban kiderült, hogy a normál járatok is mindenáron megóvják az állatokat, hatalmasakat fékezve és a rizikósabb helyeken alaposan lelassítva mennek a vonatok. A fent említett menetrendet ez nem igazán zavarja, ha meg van szembevonat, majd megvár. Nagyon szimpatikus hozzáállás, persze nem működhet minden körülmények között.
Kusiro amúgy kis vidéki város, a fagyos-szeles időben inkább éreztem magam Szibériában, mint Japánban, az utcákon hangszórókból zene szólt, a városka pedig próbált turisztikai paradicsomnak tűnni. A naplementére gyúrtak nagyon, szó mi szó, nem alaptalanul 🙂
Felolvadás, alvás és reggeli után következett a nagy hokkaidói vidéki vonatozás, amely aznap volt először lehetséges, korábban lemondták a vonatok egy részét, így az 1-3 átszállásos lehetőségek nem voltak adottak, hogy ebben az irányban érjünk át Aszahikavába. Az alkoholista olvasók most felkaphatták a fejüket, de valójában csak minimális kapcsolódása van az Asahi gyáróriásnak Hokkaidóhoz (az itteni gyára is Szapporoban van, nem Aszahikavában), a város neve annyit tesz, hogy a felkelő nap folyójánál. Ami egyébként egy félreértésből ered, de ezt hagyjuk is :). A városba két éjszakát terveztünk, de csak alvásra, mert első nap rengeteg vonatozás után érkeztünk, második nap Vakkanai városát látogattuk meg, harmadik nap pedig a helyi, de országosan az egyik leghíresebb állatkertjét, az Asahiyama ZOO-t jártuk be, majd ismét többórás vonatozással visszatértünk Szapporo mellé, Csitosze városkába, hogy aludjunk egyet, mielőtt tovább repülünk.
De előre szaladtunk! Kusiróból Aszahikavába tehát két útvonal van: Szapporóba vissza és úgy át az expresszek naponta többször adnak lehetőséget az eljutásra, de hát Szapporóból érkeztünk, minek mennénk arra vissza… A másik lehetőség, a „légvonalban 200 km, de a kertek alatt van egy rövidebb út”, a majdnem-gőzössel már érintett vonalon a hegyeken át Abasiri, átszállás után Engaru és Aszahikava. Ezen az útvonalon naponta kétszer, három kombinációban lehet eljutni Kusiróból Aszakihavába, a havas járatlemondások miatt egyetlen egy lehetőség maradt. Rögtön az első vonatunk annyit késett, hogy lekéstük az első csatlakozást, de szerencsére kiderült, hogy az is érintett a lemondásban, de így egy későbbi vonattal átszállásmentes kapcsolat van Aszahikavába (eredetileg Szapporóba, de a járat utolsó szakasza is lemondásra került). Így az aznapi egyetlen lehetőséggel éltünk.
A már említett első utazás a Kusiro – Abasiri (Senmo vonal) szakaszon egy szem motorkocsival történt. Kicsit több ember érkezett rá, mint számítottam, illetve a turisták is felül voltak reprezentálva, így örültünk, hogy volt ülőhelyünk a félig metrós üléselrendezésű vonaton, mivel a 169,1 km-et utat 3 óra 7 perc alatt teszi meg a kis konzervdoboz. Volt, aki végigállta az utat :o, ami egyébként egészen elképesztő tájegységeken haladt át, megmásztunk egy fenyveserdőt, ahol a hatalmas hóban a fák között kicsi porszemnek éreztem apró vonatunkat. Sajnos a szerencsétlen ülőpozíció miatt nagyon kevés fotó készült, azok sem jók.
Abasiriben az említett késés okozta incidens miatt lett némi szabadidőnk, amit kis bevásárlással és némi sétával terveztünk eltölteni, de a napsütés ellenére is farkasordító hideg és szél miatt minden kanyart levágtunk 🙂
A városkát egy eredetileg Szapporóig közlekedő vonattal, az Okhotsk expresszel hagytuk el (a Kamcsatka-félsziget által határolt öbölt hívuk Ohotszki-tengernek, amelynek déli csücskét határolja Hokkaidó szigete), így végig utaztuk a Sekihoku Main Line-t is (237,7 km – 3 óra 46 perc). A nem kevésbé szépséges tájakon suhanva Engaru környékén tekintettük meg a naplementét, amely ún. irányváltós pontja a vonalnak, azaz a város vasúti szempontból zsákutca, a vonat behaladása után a személyzet a másik végébe költözik és ellenkező iránban indulunk tovább.
Körutunk következő napjára Vakkanai meglátogatását terveztük. Ez is egésznapos vonatozással jár, így sokáig gondolkoztam, megtartsuk-e, de végül megérte. Végre olyan motorvonat került szolgálatunkba, amelyen első osztály is van, így régóta először kiemelt ellátásban részesülhettünk :). Az út a Sōya Main Line-on 259,4 km-es és 3 óra 42 percet vesz igénybe, de ismét a sziget teljesen kietlen tájain vezet végig, úgyhogy nagyon látványos volt. Itt tapasztaltuk meg végképp azt, hogy a vadállatokat mennyire tisztelik, rengeteg erős fékezést éltünk át, amiket sípjelzés, majd élőszavas magyarázkodás követett. Este visszafelé azonban meg is álltunk, ami szokatlan volt, hosszasabb közlemény hangzott el, amit térerő híján nem tudtunk lefordítani, de kalauzunk hamarosan megjelent zseblámpával kint a hóban, majd felszállás után szokatlanul folyékony angollal elmondta, hogy rókát fogtunk. Egy hosszabb beszélgetés vette kezdetét köztünk, így egyrészt belementünk a részletekbe, hogy mi történt a rókával, másrészt kifejeztem mérhetetlen tiszteletemet feléjük, mert nálunk egy róka élete sz@rt sem ér és amikor a győri vasútvonalon mozdonyvezető mellé ülhettem, borzasztó volt látni, mennyi hulla van a vágányok között. Félreértés ne essék, a győri vonalon 160 km/h sebességnél nem tehetünk sokat a vadak védelmében (a védőkerítés és a vadátereszek építése rengeteg pénz), de mi autóval és a mellékvonalakon is magasról teszünk a vadakra, autó esetében max. a kocsiban esett káron szitkozódunk. Jó, ha egy nagy dög szarvas néz be a szélvédőn, akkor nem mindenkinek jut idő káromkodni, abba simán bele lehet halni.
Szóval kalauzunk kiotói születésű, modellvasutat tart fenn, szóval megcsapta a mozdony füstje. Ismerős valahonnan… De nagyon jó volt vele beszélgetni, dícsértem neki a vasúttársaság honlapját, amin nagyon meglepődött, mintha én tőlem tudta volna meg, hogy van elérhető és pontos angol információ az ilyen nehéz (havas) időszakokban is. Áradt belőle az utas felé fennálló alázatosság, ezt nagyon csípem a japánokban, hogy mindenki tiszteli az ügyfeleit és fordítva: minden ember tiszteli az őt kiszolgáló személyzetet. Ebbe most vihetnék aktuálpolitikát, de helyette csak kívánom magyar honfitársaimnak is, hogy ne lenézzék a mekis pultost, vagy a takarítót a nyilvános WC-ben, esetleg az útkarbantartó munkásokat az autópályán, hanem mindnek legyünk végtelenül hálásak. Jó, sokunk munkájában van kivetni való, de ha csak a rosszat csatoljuk vissza, persze, hogy nem motiválunk senkit, csak rosszabb lesz a helyzet! Ráadásul gondolom egyikünk sem szeretné a nyilvános WC-t tisztán tartani, holott elvárjuk, hogy ha véletlenül odavisz a sors, akkor emberi körülmények között leljünk nyugalomra. Legalább ilyenkor jusson az eszünkbe, hogy ezt valaki a két kezével biztosította nekünk. Ebben a japánok verhetetlenek és utolérhetetlenek, nagyon mélyen irigylem őket ezért!
Szóval Vakkanai! Arról híres leginkább, hogy itt van Japán legészakibb vasútállomása, legészakibb pontja, meg ilyenek. Egy kis városka amúgy, ismét összekeverhető szibériai hangulattal 🙂 és csak azért ez a legészakibb Japán föld, mert a II. Világháború után a következő szigeteket a szovjetek kapták meg. Most már nem látszik, hogy ezen sokat agyalnának (ugye vö. Trianon…), de azért van négy sziget, amit még magukénak tartanak (pont ma tűnt fel, hogy a sematikus térképeken ezek még szerepelnek), de mondjuk lakosságot nem nagyon érint…
Vakkanaiban ért minket a telünk csúcsa, -16 fokos reggellel, -10 fokos nappali maximummal és elég erős széllel, váltakozó napsütéssel és hózáporral. Nem könnyű terep egy langyos magyar környezethez szokott társaságnak, így itt mindent bevetettünk, amit csak lehetett: dupla nadrág, dupla zokni, hótaposó bakancs (mondjuk ez magától értetődik), réteges aláöltözet, melegítő tapaszok, kapucni, sál. Ez egészen elviselhető klímát biztosított szűk intim szféránkba, de volt egy apró bökkenő: Zsuzsa kesztűje ugyan alkalmas érintőképernyő-használatra, de nem túl pontos, így inkább haszontalannak bizonyult, ám nekem „mezei” bőrkesztyűm van. Azaz bármi megtetszik, vagy le kell fordítani, vagy rá kell keresni stb., akkor mobil elő, kesztyű le és hajrá. Aznap ez az alábbiak szerint módosult:
- mobil elő,
- kesztyű le,
- 3× „a rohadt életbe” – esetleg más, alternatív kifejezésekkel,
- 2 gyors kép és „elég lesz ennyi, a panorámát majd nyáron”,
- mobil be egy izibe’ elérhető ruházati résbe és a két azonnal a kesztyűbe és halk nyögdécselés, hogy még érzem az ujjaimat.
Nem mondom, hogy utáltam, sőt, azt leszámítva, hogy szó szerint fájt a hideg, én nagyon élveztem, sajnálom, hogy nem maradt több időnk, meg nyilván azért valahogy orvosolnám hosszabb távon ezt a mobilos dolgot, ma egyszerűen nem lehet nélküle megélni, főleg más írásmódú és ennyire eltérő nyelvű helyen.
A kis északi kiruccanásból Aszahikavába havaérve megrökönyödve láttuk, hogy ott meg Jégfesztivál kezdődött fantasztikus jégszobrokkal. Késő este volt már, de megtekintettük az összes szobrot és hazabukdácsoltunk egy forró fürdőre.
A harmadik itteni napra az állatkert jutott, ahol folytatódott a zord hideg, immáron stílusosan farkasordító hidegre ébredtünk. Szerencsére nem kellett extrém korán kelni, így ki tudtuk aludni magunkat, újabb túlélő öltözet és irány az állatkert. A város igen alaposan kihegyezte marketingjét az állatkertre, országszerte reklámozzák, közvetlen expressz busz jár oda az állomásról (magasabb viteldíjért), de a tömeget csökkentendő egyéb buszjáratokat is arra terel és a japánoktól megszokott gördülékeny szervezés jellemezte az egész környéket. A marketing több évtizedes tudatos munkával épült fel, aminek köszönhetően egyes években már több látogatója van az Asahiyama ZOO-nak, mint a tokiói Ueno ZOO-nak, ami nem kis teljesítmény! Az állatkert maga egy domboldalban kapott helyet és egy rakás fejlesztés folyik rajta. Nem túl nagy, nincs is túl sok állat, amik vannak viszont, azoknak kényelmes és látványos kifutója van, itt tekinthető meg, hogy kell egy medvét tartani (ellentétben a medve farmmal, ami borzasztó élmény volt), úgyhogy nekünk is tetszet, el kell ismerni, hogy sikeres a befektetett munkájuk.
Este még vissza kellett vonatozni Csitosze állomásra, hogy eltöltsük utolsó hokkaidói éjszakánkat.
Az alábbi felsorolásban szeretném összegezni, mennyit is vonatoztunk Hokkaidó kedvéért 🙂
0. nap
- Tokió ⇨ Shin-Aomori:
- 674,9 km / 2 óra 58 perc
- Shin-Aomori ⇨ Shin-Hakodate-Hokuto:
- 148,8 km / 59 perc
- Shin-Hakodate-Hokuto ⇨ Szapporo:
- 300,8 km / 3 óra 40 perc
2. nap
- Szapporo ⇨ Otaru és vissza:
- 67,6 km / 1 óra 6 perc
5. nap
- Szapporo ⇨ Kusiro: 391,9 km / 4 óra 8 perc
- Kusiro ⇨ Sibecsa és vissza:
- 96,2 km / 3 óra 12 perc
6. nap
- Kusiro ⇨ Aszahikava:
- 406,8 km / 6 óra 53 perc
7.nap
- Aszahikava ⇨ Vakkanai és vissza:
- 518,8 km / 7 óra 24 perc
8.nap
- Aszahikava ⇨ Csitosze:
- 177,8 km / 1 óra 54 perc
Összesen: 2.783,6 km / 32 óra 14 perc, 6 naptári napon és Zsuzsa nem ölt meg!
A címlapfotón szerepel egyébként minden aktív hokkaidói vasútvonal, pirossal jelöltem, amelyiken jártunk is 🙂 – hogy ne kelljen görgetni:
Letelt a 9 napunk a télben, fájó szívvel elhagytuk Hokkaidó szigetét. Hosszú keresgélés után találtam rá egy olyan belföldi repülőjáratra, ami nem Tokióba megy… Van elég sok reptere a szigetnek és az országnak is, mégis a járatok egy része szigeten belüli, ami érthető a vonatos adottságok miatt (kocsival sem egyszerűbb a helyzet, csak legalább akkor indulsz, amikor akarsz), ami meg elhagyja a szigetet, az szinte kivétel nélkül Tokióba megy. Mi viszont délre vágyunk, de nem akarok repülőről repülőre átszállni…
És így bukkantam egy reggeli Csitosze ⇨ Fukuóka repcsire, ami több, mint megfelelő! 7:55-ös indulása picit korainak tűnik, a 10:40-es érkezése viszont azt jelenti, hogy pikk-pakk átszállunk a sinkanszenre és lent vagyunk Kagosimában! Szapporóból nem lehetséges amúgy napon belül megérkezni Kagosimába vonattal, releváns éjszakai járat meg nincs, úgyhogy ez szóba sem került.
Életünk első belföldi repülése abból a szempontból meglepő volt, hogy semmivel sem volt könnyebb / gyorsabb, mint a nemzetközi, ugyanúgy van sorban állás a poggyászleadáshoz, ugyanúgy van sorban állás a biztonsági ellenőrzéshez, ugyanúgy szórakozni kell a cuccaiddal a biztonsági ellenőrzésnél, aztán ugyanúgy sorban kell állni a kapunál, ha végre megkezdődik a beszállítás és ugyanúgy csiga tempóban szállunk be, hiszen azonnal feltorlódik a sor a kabinfolyosón bénázók miatt.
Viszont a belföldi pultokhoz eső legközelebbi kapun szálltunk be, a poggyászkiadóhoz legközelebb eső kapun szálltunk ki és mind befelé, mind kifelé ezek a sorban állások a bejárathoz – kijárathoz estek legközelebb, úgyhogy a mozgás szinte egyáltalán nem került időbe. Fukuókában ráadásul metró köti össze az amúgy közeli vasútállomást a reptérrel, így leszállás után pikk-pakk egy sinkanszenen találtuk magunkat.
Apró adalék: -13 fok volt Csitosze repterén felszálláskor, +7 fok Fukuókában leszálláskor.
